Kosztolányi ebben a művében ráébred az emberi élet szépségeire, mindezt egy éjszakai ébrenlét során teszi, amikor is a költő nem tud aludni ezért gondolataiba merül és a várost kezdi fürkészni az ablakon kerezstül.

 Bevallom számomra azért jelent sokat ez a mű, mert jómagam is nem egy éjszakát töltöttem már töprengéssel. Észrevettem , hogy este teljesen máshogy működik az emberi agy mint nappal, így olyan problémákra is megoldást találhatok, melyekre nappal nem sikerült. A költő is hasonlóan van ezzel, végigtakint a kihalt utcán és az alvó várost szemléli.

"Az emberek feldöntve és vakon, 
vízszintesen feküsznek,
s megforduló szemült kacsintva néz szét 
ködébe csalfán csillogó eszüknek,
mert a mindennapos agyvérszegénység 
borult reájuk."

Ám amit a legérdekesebbnek találok a versben az az, hogy a mű végén a költő mintha ráébredne, hogy valójában mindvégig Isten kegyelméből élt a földön. Egy ismeretlen úr vendégeként jeleníti meg önmagát és a földi életét a porban való botorkálásként és göröngyös útként meséli el.

"Bizony ma már, hogy izmaim lazulnak, 
úgy érzem én, barátom, hogy a porban, 
hogy lelkek és göröngyölt közt botoltam, 
megis csak egy nagy ismeretlen Úrnak 
vendége voltam."

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.