Kosztolányi ezen művében felelveníti a Halotti beszéd és könyörgés c. egyházi beszédet, mely egy temetési szertartás szövege volt egykor. Mondhatni a költő "modernizálta", felújította az archaikus szöveget és szemléltető eszközeit is átvionatkoztatta a modern világ emberének életére.

A költő egyedi példánynak tartja az embert, olyan termetménynek melyből nem élt és soha nem is fog létezni hasonló. Kosztolányi egyénekként kezeli az embereket és minden embert értékesnek tart, minden ember más-más világot rejt és a halállal újabb és újabb világok tűnnek el, melyekhez hasonló nem lesz több. Véleménye szerint nem létezik sem csoda sem szerencse, mely újrateremthetné bármelyik egyént. 

"Keresheted őt, nem leled, hiába,
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,
a múltba sem és a gazdag jövőben
akárki megszülethet már, csak ő nem.
Többé soha
nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.
Szegény a forgandó tündér szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse. "

Bevallom furcsának találtam, hogy kosztolányi egyénekként kezeli az embereket, hiszen rengeteg műben csak úgy olvashatunk az emberről, mint fajról, társadalomról vagy egyszerűen létező lényekről. De még nem találkoztam olyan költővel, aki minden embert értékesnek talált volna és egyedi lénynek tekintette volna. Ha belegondolunk, a költőnek teljesen igaza van, hiszen mindenkiből csak egy élhet a világon és ez az egy is egy világot rejt magában.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.