Kosztolányi Dezső életpályája végén írta ezt a verset, 1933.-ban. A versben érezhetően ott van a halál közelsége. 

Ám, ami a legérdekesebb az az, hogy nem az élet és a már átélt dolgok szépségeit preferálja hanem a költő szavaival élve a semmit. Úgy véli a semmi számára jobb, mert az rossz nem lehet. Az életet pedig véresnek és közömbösnek ítéli meg. Olyan mintha a költő kiábrándult volna a földi létből és jobban örülne, ha visszatérhetne a semmibe. 

Hogy vajon a költő mit ért semmi alatt? Úgy véli örök idők óta a semmiben létezik.

"Én is öröktől ebbe voltam, 
a semmiségre ráomoltan, 
míg nem javultam és romoltam, 
tanulni sem kell, tudjuk ezt rég: 
eltűnni és feküdni holtan."

Érdekesnek találtam ezt a művet, mert elgondolkodtató, hogy egy idősebb ember mennyire másképp szemléli az életet, mint például én. Ő már átélt ezer jót és bajt, megtapasztalt rengeteg olyan dolgot, mellyel talán én már nem is találkozom. Azonban úgy vélem, történjék bármi, nem szabad elveszítenünk az életbe és a szépbe vetett hitünket.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.