Tóth Árpád ezen műve egy esti séta emlékeit örökíti meg. A parkban sétál a nővel, akit szeret és gondolatai a lány körül forognak. Az első szakaszban a nő hajának páratlan szépségét valósággal isteninek látja. 

"De még finom, halk sugárkoszorút
Font hajad sötét lombjába az alkony:
Halvány, szelíd és komoly ragyogást,
Mely már alig volt fények földi mása,"

A "lélekvándorlás" szó egyfajta áhított hangulatot kölcsönöz a műnek és sokkal személyesebbé teszi. A második szakaszban a csipkebokor egy bibliai vonatkozású szó, ebből is látszik a költőnek a nő iránt érzett kizárólagos szerelme. Hiszen jól látszik, hogy már nem tud róla logikusan gondolkodni, ahogy ez a szerelemben általában lenni szokott.

A harmadik szakasz egy meghitt szerelmi pillanatot ábrázol, amikor is egy hosszabb csend után a nő lépésre szánja el magát és megfogja a költő kezét. Ebben a pillanatban a költő ugymond feleszmél gondolataiból és egy szempillantás alatt érzelmek egész áradta önti el.

Nekem nagyon tetszett a vers folyamatos érzelmi töltöttsége, azonban a folyamatosság ellenére sem volt állandó. Hiszen az utolsó szakaszban a költő lelke mintha szárnyalna, olyan erős érzések fogták el. Ha rangsorolnom kellene az érzéseket, amelyek egy embert érhetnek, kellemesség szempontjából, biztosan benne lenne az első háromban ez az érzés. Mert a világon talán a legmámorítóbb érzés, amikor pont az az ember biztosít a szerelméről, akiért odavagyunk. Ez az érzés utánozhatatlan és mindörökre meghatározó egy ember életében.

 Tóth Árpád ezen verse egy késő esti állapotot tükröz, amikor is már minden a költő fáradtságáról tanúskodik. Jó érzéssel tölti el a költőt, hogy aludni térhet, bár még nem fejezte be aznapra kitűzött munkáját, mégis nem látja értelmét tovább fennmaradnia.

Azonban ez nem csak egy esti gondolkodás az elmúlt napról, sokkal inkább az életről való eltöprnegés. Hiszen ez a mű a költő utolsó kiadott kötetének záróverse, Azaz búcsúnak szánta. 

Eltöpreng rajta, hogy mi haszna volt az életének, mert elégedetlen azzal, amit elért. Illetve úgy érzi, hogy környezete és a társadalom se adta meg a kellő elismerést művészetéért.

"Mi haszna? A sok téveteg barázdán
Hová jutottam? És ki jött velem?
Szelíd dalom lenézi a garázdán
Káromkodó és nyers dalú jelen."

Majd lassan aludni tér a költő, leoltja a lámpát és boldogan szenderül álomba. Véleménye szerint az utókor majd viszatekint rá és költészetére, ez vigasztalja a költőt. 

"Majd jő a kor, amelynek visszadöbben
Felénk szive... Tik-tak... Igaz... Igaz..."

 Tóth Árpád 1923-ban keletkezett verse a főváros ébredésének folyamatát, azaz egy napfelkeltét tár föl előttünk. A mű elején még szürke a hajnal és minden aluszik, élettelen a város. A második versszakban már megcsillannak a hajnali első napsugarak a kirakatokon és az aszfalton. majd a költő bemutatja a város és a természet ébredését. Egy akácfát tár elénk, amint éppen megérzi az éltető napfényt levelein. 

Majd a mű végén már nem csak a ter,észet, de az emberek is ébredeznek. Pontosabban emberekről nem esik szó a műben, viszont a villamos és a gyársziréna erre utal.

Be kell vallom, kellemes meglepetést okozott a szerző ezzel a verssel, ugyanis pontosan a valóságnak megfelelően ám mégis egyedi nézőpontból mutatta be a város életre kelését. Ez amúgy is egy nagyon érdekes látvány, mármint látni, hogy hogyan ébred egy város. Én számtalan naplementét és hajnalt néztem végig és mindig lenyűgözött a látvány. Pontosabban nem is maga a látvány, hanem azok a gondolatok, melyeket a táj látványa ébresztett bennem. Érdekes, hogy az ember mennyire más szemszögből lát dolgokat egy fársztó ébrenlét után és hogy mennyire máshogy gondolkodik.

 Ebben az 1926-ban íródott versben már egészen máshogy ír Juhász Gyula szerleméről. Ekkorra már sikrült nagyjából elfelejtenie a szerlmi csalódást, ami az Anna-szerelem kapcsán érte a költőt.

Ebben a műben már nem gondol annyit a lányra és a nő emléke is kevésbé fájdalmas. Képes volt elfogadni a csalódást és beletörődni abba, hogy nem élhet együtt a lánnyal. Anna nevének hallatán már nem gyötri a vágyakozás a lány iránt és már csak egy gyerekkori szerelmnek tudja be a történteket.

Azonban teljesen még mindig nem tudta elfeledni és ahányszor csak hibázik élete során, mindig eszébe jut egykori szerelme. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen szerelem örökre szól, akár viszonzott, akár nem, örökre meghatározó az ember életében. Soha nem lesz képes teljesen elfelejteni, azt amit akkor érzett a nő iránt. Maximum halványul az emléke, de soha nem fogja tudni érzelemmentesen kezelni az illetőt.

 Juhász Gyula 1912-ben írta a Milyen volt... című verset szerelméhez, Annához. Köztudott, hogy egy beteljesületlen szerelemről van szó, ugyanis a lány nem viszonozta a költő érzéseit. Juhászban azonban mindörökre nyomot hagyott a lány és soha nem tudott szabadulni emlékétől.

Ennek a versnek a keletkezésekor a költő már rég nem látta a lányt és minden egyes versszak kezdősoraiból kiérződik a nő iránti vágyakozás. Mindenben, ami körbeveszi Annát véli felfedezni, ilyen például, amikor a nő hajához hasonlítja az aranysárga búzamezőket. Érdekes módon egy évszak kivételével, mind a négy megtalálható a műben. A telet nem említi, mert a tél az elmúlás szimbóluma. Talán a szerelem elmúlását szimbolizálja ebben a műben, éppen úgy, hogy nem jelenik meg benne. Talán a költő maga se tudja és nem is szeretné beismerni, hogy ennek a szerelemnek már vége és már csak múlt.

Azt kell, hogy mondjam, sajnálom a költőt, mert nincs rosszabb egy beteljesületlen szerelemnél. Amikor a világon bármit megtenne egy lányért, akibe szerelmes és az visszautasítja. Pedig, amikor az ember szerelmes, minden gondolatát és tettét az érzései irányítják. Pontosabban az az érzés, hogy boldoggá tegye azt, akit szeret. Akkor van gond, ha egyikük nem kér a másik szertetéből. Hiszen a szerelem nem olyan mint egy csomag cukor: ha kér belőle szívesen adok, ha nem, több marad nekem. :P Ebben az érzésben pont az a lényeg, hogy két ember kell hozzá, egyedül nem mehetünk semmire.

 Juhász Gyula ezen műve 1910-ben keletkezett és egy Tisza-parti este impresszióját mutatja be. Impresszionistának tekinthető, mert egy pillanat keltette benyomás uralja a vers hangulatát.

Ez a pillanat egy kora esti időszakban történt, amikor a költő a tájat és környezetét fürkészte. A vízen már nem hajózott senki és már a hold is fenn van. A háttérben tücsökciripelés zaja ütötte meg a költő fülét és közben a csillagokat fürkészte.

"Tüzeket raknak az égi tanyák,
Hallgatják halkan a harmonikát."

Ami azonban a legérdekesebb az nem más, minthogy a költő egyedül ül, magányosan. A magány és kitaszítottság érzése teszi a verset igazán hangulatossá és érzelmi töltést kölcsönöz neki.

 Kosztolányi Dezső ezen versében gyümölcsökként ábrázolja a természetet, ám a gyümölcsök drágakövekként jelennek meg a mőben. A szőlőt például nehéz és sötét-smaragd jelzőkkel illeti.

"Ezt hozta az ősz. Hűs gyümölcsöket
üvegtálon. Nehéz, sötét-smaragd
szőlőt, hatalmas, jáspisfényü körtét,
megannyi dús, tündöklő ékszerét."

Magasztalja a természetet és a világtól teljesen elhatároltnak tekinti, még a vízcseppet is brilliánsként írja le. Bár ez a vers még nem a szerző utolsó - Számadás - kötetében jelent meg, mely a halálversek többségét tartalmazza, érdekes módom már megjelenik a halál gondolata. Ekkor már rudta, hogy halálos beteg, mégis beletörődéssel gondol a halálra. Annak ellenére, hogy szívesebben választaná az életet, érzi, hogy ideje lassan lejár.

Bevallom a szerzőnek sikerült mélyen elgondolkodtatnia azon, hogy milyen is lehet ez az érzés? Amikor már tudja az ember, hogy hamarosan vége szakad mindennek, amit eddig ismert és szertett és mégse tehet semmit. Legalábbis ellene nem. Viszont beletörődhet és meghalhat méltósággal, békességben. Természetesen ezzel cseppet se könnyebb a helyzete, de talán megnyugtatóbb számára.

 Kosztolányi Dezső életpályája végén írta ezt a verset, 1933.-ban. A versben érezhetően ott van a halál közelsége. 

Ám, ami a legérdekesebb az az, hogy nem az élet és a már átélt dolgok szépségeit preferálja hanem a költő szavaival élve a semmit. Úgy véli a semmi számára jobb, mert az rossz nem lehet. Az életet pedig véresnek és közömbösnek ítéli meg. Olyan mintha a költő kiábrándult volna a földi létből és jobban örülne, ha visszatérhetne a semmibe. 

Hogy vajon a költő mit ért semmi alatt? Úgy véli örök idők óta a semmiben létezik.

"Én is öröktől ebbe voltam, 
a semmiségre ráomoltan, 
míg nem javultam és romoltam, 
tanulni sem kell, tudjuk ezt rég: 
eltűnni és feküdni holtan."

Érdekesnek találtam ezt a művet, mert elgondolkodtató, hogy egy idősebb ember mennyire másképp szemléli az életet, mint például én. Ő már átélt ezer jót és bajt, megtapasztalt rengeteg olyan dolgot, mellyel talán én már nem is találkozom. Azonban úgy vélem, történjék bármi, nem szabad elveszítenünk az életbe és a szépbe vetett hitünket.

 Kosztolányi ebben a művében ráébred az emberi élet szépségeire, mindezt egy éjszakai ébrenlét során teszi, amikor is a költő nem tud aludni ezért gondolataiba merül és a várost kezdi fürkészni az ablakon kerezstül.

 Bevallom számomra azért jelent sokat ez a mű, mert jómagam is nem egy éjszakát töltöttem már töprengéssel. Észrevettem , hogy este teljesen máshogy működik az emberi agy mint nappal, így olyan problémákra is megoldást találhatok, melyekre nappal nem sikerült. A költő is hasonlóan van ezzel, végigtakint a kihalt utcán és az alvó várost szemléli.

"Az emberek feldöntve és vakon, 
vízszintesen feküsznek,
s megforduló szemült kacsintva néz szét 
ködébe csalfán csillogó eszüknek,
mert a mindennapos agyvérszegénység 
borult reájuk."

Ám amit a legérdekesebbnek találok a versben az az, hogy a mű végén a költő mintha ráébredne, hogy valójában mindvégig Isten kegyelméből élt a földön. Egy ismeretlen úr vendégeként jeleníti meg önmagát és a földi életét a porban való botorkálásként és göröngyös útként meséli el.

"Bizony ma már, hogy izmaim lazulnak, 
úgy érzem én, barátom, hogy a porban, 
hogy lelkek és göröngyölt közt botoltam, 
megis csak egy nagy ismeretlen Úrnak 
vendége voltam."

 Kosztolányi ezen művében felelveníti a Halotti beszéd és könyörgés c. egyházi beszédet, mely egy temetési szertartás szövege volt egykor. Mondhatni a költő "modernizálta", felújította az archaikus szöveget és szemléltető eszközeit is átvionatkoztatta a modern világ emberének életére.

A költő egyedi példánynak tartja az embert, olyan termetménynek melyből nem élt és soha nem is fog létezni hasonló. Kosztolányi egyénekként kezeli az embereket és minden embert értékesnek tart, minden ember más-más világot rejt és a halállal újabb és újabb világok tűnnek el, melyekhez hasonló nem lesz több. Véleménye szerint nem létezik sem csoda sem szerencse, mely újrateremthetné bármelyik egyént. 

"Keresheted őt, nem leled, hiába,
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,
a múltba sem és a gazdag jövőben
akárki megszülethet már, csak ő nem.
Többé soha
nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.
Szegény a forgandó tündér szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse. "

Bevallom furcsának találtam, hogy kosztolányi egyénekként kezeli az embereket, hiszen rengeteg műben csak úgy olvashatunk az emberről, mint fajról, társadalomról vagy egyszerűen létező lényekről. De még nem találkoztam olyan költővel, aki minden embert értékesnek talált volna és egyedi lénynek tekintette volna. Ha belegondolunk, a költőnek teljesen igaza van, hiszen mindenkiből csak egy élhet a világon és ez az egy is egy világot rejt magában.

 Babits ezen művének témája egyértelműen az elmúlás, melyet a versben a tél szimbolizál. A mű 1936.-ban keletkezett, amikor a költő már közelinek érezte távozását az élők soraiból. 

A mű elején még csak azokról a dolgokról beszél, amelyek már elmúltak és érezhetően hiányoznak neki. Ilyen például az ősz. Valójában azonban nem az ősz elmúlását sajnálja, hanem azt, ami az ősz után következik: a telet. Úgy tekint a halálra, mint arra a dologra, amiből jobb szeretne kimaradni, de legalábbis még nem áll készen rá. Egy kisgyermekhez hasonlítja magát, mely még nem kíván aludni térni, mert érzi, hogy még sok minden bevégzetlen maradt a teendői közül. 

"mint a pajkos gyerekek, ha még nem
akaródzik lefeküdni szépen,
sétálnak az ágy tetején, ringva,
mig jó anyjuk egyszer meg nem unja
s rájuk nem zeng: »Paplan alá! Hajjcsi!«"

 Homokórához hasonlítja életét és érezhetően közelinek érzi az utolsó homokszem lepergését az órában, A legroszzabbnak azonban mégis azt érzi, hogy gyakorlatilag életének nem marad nyoma a világban, hiszen míg számára befejeződött az élet, másoké folyik tovább. Mindenki másnak van kiút a télből: a tavasz, számára azonban nem létezik második esély, sem folytatás. Tudja, hogy a múltat már nem hozhatja visza, de ami a legjobban bántja az az, hogy barátai nincsenek mellette ezekben a nehéz időkben, nem lesz, akitől elköszönjön, nem lesz, aki megsirassa.

Be kell vallanom teljesen egyetértek a költővel, hiszen nem gyakran hallani arról, hogy valaki, aki szerette életét, várná a halált. Azonban ez az a dolog, mellyel mindegyikünknek szembe kell nézni valamikor, lehetőleg minél később. Hiszen ez olyan, mint az aggodalom: jobb szeretjük halogatni és görgetni magunk előtt. Viszont, amiért a legjobban sajnálom Babits-ot az az, hogy úgy kellett elmennie, hogy tudta, barátai nincsenek mellette. És a magány mindennél roszzabb.

  Babits Mihály ezen művének címét vizsgálva, tudatosul bennünk, hogy általánosságban szól az őt gyötrő problémákról. Nem nevez meg konkrét alanyt a műben ezért az akár mindenkire vonatkozhat. 

A mű témájában megjelenik az, hogy szeretné áttörni korlátait, szeretne kitörni saját börtönéből. Emellett saját magát tekinti az alfának és az omegának, azaz az elsőnek és az utolsónak. Börtönként és vak dióként jellemzi magát. Érdekesnek tartom azt is, ahogy a lírai én elszeparálódik a világtól és közöttük nem lehet felfedezni semmilyen összefüggést. 

A mű legérdekesebb mondanivalója azonban csak akkor mutatkozik meg, ha egy filozófus szemüvegén át vizsgáljuk azt. Hiszen rejtve megtalálható benne a Schopenhauer-i eszme, mely a világot, mint képzetet jeleníti meg. Ez megmutatkozik abban, hogy vágyik a világ megismerésére. Ez azonban saját "börtöne" miatt nem lehetséges.

Talán éppen azért olyan nagyszerű ez a vers, mert azáltal, hogy álatalánosságban beszél az őt gyötrő problémáról, bárki a helyébe képzelheti magát. Például én úgy értelmezem a verset, hogy a világ tárt kapukkal áll előttünk és a belépésnek csak saját magam szabhatok határt. Hiszen én szabok magamnak korlátokat és átlépni is csak én tudom ezeket.

 Még egy laikus is érezheti azt a változást, ami végbement Ady költészetén A Léda-versek óta. Hiszen ebben a műben kifejezetten nyugodt a hangulata. Ennek elenére itt is megjelenik a háború gondolata:

"Világok pusztulásán

Ősi vad, kit rettenet

Űz, érkeztem meg hozzád

S várok riadtan veled."

A Lédáról szóló versekben rendszeresen érezni lehetett, hogy a költő nem úgy áradozik a hölgyről, mint szíve választottjáról. Ezzel szemben a Csinszka versekben már észrevehető az a fajata ragaszkodás, mely egy kapcsolatban alapvető dolog.

Szerintem pont ezért olyan nagyszerű ez a vers, azért mert érezhető rajta az aragaszkodás az a védelmezés, mely remek hangulatot teremt a versnek.

 Már a vers első elolvasása után tudatosul bennünk, hogy ellentétben áll egymásal a cím és a mű. Pontosabban nem is az egész cím, inkább csak a "szép" jelző. Hiszen az, ahogyan Ady szakít Lédával, az sehogy se nevezhető szépnek.

Versében Ady gyakorlatilag kimondja, hogy Léda csak általa (Ady által) vált azzá aki. Úgy véli ő tette a nőt feledhetetlenné versei által és hogy mindent csak Adynak köszönhet. Végleg el akarja felejteni a Lédával ápolt kapcsolatot és kéri, hogy többet ne találkozzanak. 

"Általam vagy, mert én láttalak

S régen nem vagy, mert már régen nem látlak."

Bevallom ez a vers nem tartozik a kedvenceim közé, annak ellenére, hogy egy kiválóan megírt vers. Ám az, ahogyan Ady úgymond megszabadult Lédától, számomra egyenlő volt a nő megalázásával és biztos vagyok benne, hogy mélyen belegázolt a nő lelkébe. Az, hogy vajon Léda megérdemelte-e ezt a bánásmódot, számomra kétséges.

 Az Ember az embertelenségben című versben a költő lényegesen elszeparálja egymástól az ember és a világ természetét. Szerinte a világ embertlen és a poklot idézi benne. Egy borzalmas helynek tekinti, ahonnét menekülnek az emberek. 

"Magyar az űzött magyarságban,

Újból-élő és makacs halott."

Az embereket "élő-halott" jelzővel illeti, mely egy olyan állapotot sugall, melyben az érzések eltompultak és csak a szenvedés és a bánat van jelen. Emellett leírja, hogy annak ellenére, hogy sok borzalmat átéltek az emberek, még mindig őrzik a múlt értékeit és ez a vers legfontosabb mondanivalója. Az, hogy embernek kell maradni bármely körülmények közt. Történjék bármi, az emberség többet ér mindennél.

Emllett érdekes, hogy Istent gyengének állítja be a műben. Bár ez nem afféle szitkozódás vagy istenkáromlás, mellyet például Nietzsche hirdetett. Ez inkább az emberek Istenbe vetett hitét minősíti, azokat a pillanatokat amikor mi hagyjuk el Istent, nem fordítva.

"S az Isten néha milyen gyenge."

Ady Endre ezen verse 1915-ben keletkezett. Ekkor a háború ugyan már javában folyik, de még nem érte el Magyarországot. A vers hangulata is azt sugallja, hogy a költő fél a a soron következő borzalmaktól. Ezért kéri az őrzőket, hogy vigyázzanak az emeberekre és az országra. Fél, mert tudja, hogy a szép emlékek könnyen semmivé foszlanak. Ennek ellenére még hisz a szép és jó erejében.

"S a csillagszóró-éjszakák

Ma sem engedik feledtetni

Az ember szépbe szőtt hitét."

A második szakaszban már magát az életet félti. Tudja, hogy milliók sorsa van néhány ember kezében. Olyanokéban, akik a "milliók egyért" elvet követék és készek rá, hogy feláldozzák mások életét céljaik elérése érdekében. 

"Az Élet él és élni akar,

Nem azért adott annyi szépet,

Hogy átvádoljanak most rajta

Véres s ostoba feneségek.

Számomra azért lényeges ez a vers, mert a költő őszinte aggodalmát fejezi ki a nemzet sorséval kapcsolatban és erősen bírálja a "milliók egyért" elvet, mely Madách: Az ember tragédiája c. művében is megtalálható.

 Ady Enre ezen műve 1917.-ben keletkezett. Megközelítőleg ekkorra érte el Magyarországot a háború sodrása. Ebben a műben egy nyári éjszakát mutat be, amikor polgári célpontok estek áldozatul az első világháborúnak. 

Ebben a versben a költő visszaemlékszik az átélt borzalmakra és a fájdalomra. Érezhető, hogy a szívéhez közeli dolgok elvesztése mély sebet ejtett benne. Ezenkívül nyilvánvaló az is, hogy nagy jelentőséggel bírt ez az esemény a költő jellemének alakulásában. Hiszen a refrén használata azt sugallja, hogy még mindíg hatása alatt van a szörnyű eseményeknek. Ezt azért gondolom így, mert egy ilyen eseményre még jóindulattal sem mondhatná senki, hogy "különös" volt. Különösnek szokták hívni a menzás ebédet vagy az időjárást, de semmiképpen se egy olyan éjszakát, amikor rengeteg ártatlan embert mészároltak le.

Talán azért is tetszik annyira a vers, mert rettentő őszinte és hiteles. Emellett nem elvontan mutatja be az eseményeket, hanem a költő szemén és érzésein keresztül ismerhetjük meg a háború borzalmait.

 Magát a címet vizsgálva is kikövetkeztethetünk bizonyos dolgokat a vers témáját, illetve keletkezési körülményeit illetően. Az ősz nyilvánvalóan a halál szimbóluma, mely gyakran jelenik meg Ady műveiben. Emellett tudjuk a költőről, hogy gyakran járt párizsban Lédával.

A mű kezdetén a költő nyugodtan ballag a Szajna partján és elmélkedik a halál gondolatáról. Itt még vicces gondolatok keretében versel magában, azonban ahogy egy fuvallat által találkozik a halállal, megváltozik a hangulata.A halál portyázását azonban csak a költő neszelte meg a nagy kánikulában. 

Nagyon tetszett nekem Ady ezen művében az, hogy találkozása a halál gondolatával nem rémítette meg, sokkal inkább kiemelte a többi ember közül, mint sok más versében.

 A mű egy átlagos bál képével indul, ahol mindenki boldog és élvezi az életet. A báli zenére sokan táncba perdülnek, gondtalanul mulatnak. Majd megjelenik Ady és Léda a báli forgatagban, a táncoló tömeg legnagyobb meglepetésére. A költő fekete párként jellemzi saját magát és párját. A mű elején az esmények bemutatása a közönség szemszögéből történik majd az utolsó szakaszban már aAdy szemszögéből történik az események leírása. 

A "sötét fátyol" megerősít abban a tudatban bennünket, hogy ez a pár valami folytán, kívülállóként jelenik meg a tömegben. Talán pont azért különbek a többi pártól, mert míg a többiek élvezik az életet, ők talán már sejtik, hogy kapcsolatuknak nincs jövője. A "hervadt, régi rózsakoszorú" motívum egyértelműen a rossz hangulatukat szimbolizálja. melynek érzése másokra is átterjedt.

Végezetül úgy vélem, hogy ez a mű Ady Endre egyik legkiválóbb alkotása és számomra is nagyon hasznos volt. Más szemszögből mutatta be mind az életet, mind a kettőjük viszonyulását a többi emberhez.

 A mű elgondolkodtatni hívatott bennünket az élet és halál jelenségéről. Szembesít bennünket azzal a ténnyel, hogy csak az ember képes rá, hogy kívülről lássa magát a világban, lássa tettei következményeit és tudja azt, hogy hová vezet élete. Hiszen az állatok nem tudják előre, létezésük kimenetelét. 

Továbbá annak ellenére, hogy éljük mindennapi életünket, mindig ott van bennünk a vég gondolata és az, hogy nem tudhatjuk mikor de vége szakad ennek a létformának.

 A rácsok monotonitásában elveszett párdoc láthatóan roszzul érzi magát a fogságban. Még nem törődött bele szabadsága elvesztésébe és úgy érzi kirekesztették a világból, magára hagyták. Ám lassan megadja magát a világ akaratának és behunyt szemmel ledől a ketrec padlójára.

Ez a mű, Rilke párizsi tartózkodása alatt készült az állatkertben. Hogy vajon átvihető-e Rilke magánéletébe egy párhuzammal az már a múlt homályába vész. 

 A mű elején megtudjuk, hogy egy késő nyári állapotot mutat be a költő. Pozitívan gondol vissza a nyárra, de úgy érzi itt az ideje a változásnak. Még érnek a gyümölcsök a fán, ez valószínüleg az almára utal, ami szeptember közepén érik. 

Úgy véli a költő, hogy aki nyáron nem épített házat, az most már nem építhet. Szerinte most már nincs lehetőség a cselekvésre, mindenki azzal gazdálkodhat amit eddig felépített.

Nekem nagyon tetszik Rilke ezen verse, mert pozitívan gondol vissza a múltra, azonban várja a folytatást.

 A költő rögtön azzal kezdi, hogy el akar menni, ott akarja hagyni azt a helyet, ahol él. Leírja, hogy már semmi sem a régi és most már semm isem tartja itt azon dolgok közül, amelyeket régen fontosnak tartott. Tengerre akar szállni, itthagyni az általa ismert világot, ám vágya nem teljesülhet mert már nincs felfedezendő földfész. Mindegy neki, hogy hova megy csak itthagyhassa múltját. Nem érdekli az se ha halálát leli a tengeren:

"Futó árbóc, vihar csalétke!...tán enyém is / hajótörésbe jut, talán goromba szél visz"

Bevallom nem kifejezetten tetszik ez a vers mert nehezen érthető. Szerintem egy vers sokkal nagyobb közönséget nyerhet meg magának, ha érthetőbb és összeföggőbb a szövege. Persze ha valaki könnyedén tekint egy ilyen versre az irodalom szemüvegén át, biztosan könnyebben boldogul a vers megértésével.

 Már a mű elején megjelenik az elvágyódás hangulata, miközben a költő az azúrkék égről beszél. Késő őszi tájat tár elénk, ahol már haldoklik a természet. Ez jelentheti az elmúlást is.

Majd a mű központjában megjelenik a szökőkút, melynek vízsugarai a kéklő ég felé törekszenek, ám sose érhetik el azt. 

Sajnos engem nem különösebben ragadott meg a vers, merthogy az elmúlásról és a haldokló lombokról alkotott kép nem sok kellemes érzést kelt bennem. Ennek ellnére természetesen kiváló alkotásnak tartom.

 A vers egy őszi éjszakát mutat be a költő szemén keresztül, amint bandukol az est sötétjében. Leírásaiból megtudjuk, milyen szegény, erre utal a szakadt nadrág és köpeny. Ebből a szonettből tökéletesen megérthetjük és elképzelhetjük, hogyan is néz ki egy kora őszi este, a költő gyönyörködik a Nagy Medve csilagképben, közben rímeket farag magában.

Számomra azért kedves ez a vers, mert én is szeretek nyári éjszakánként föltekinteni a zsúfolt égboltra és gyönyörködni a csillagokban. Emellett nagyon tetszik az a hangulat, ahogyan a költő megfestí az éjszakát. Mérhetetlen nyugalmat és szabadságot áraszt ez a vers, továbbá nekem is a Nagy Medve a kedvenc csillagképem.